Amikor a gyerek az anya fájdalmát hordozza

Néhány nappal ezelőtt írtam egy kisfiúról, aki a ló mellett újra és újra ezt mondta: „Nem tudom irányítani.”

A történet sokakat megérintett. Tegnap azonban újra visszatértek hozzánk az édesanyjával, és ami ezen a második alkalmon történt, még mélyebben megmutatta, mennyire erősen kapcsolódnak a gyerekek a szüleik belső állapotához.

A kisfiú ismét a bólyák között vezette a lovat. Nem ment neki könnyen, ezért az egyik hallgatóm csendesen mellette maradt és támogatta. Már az elején határozottan kijelölte, honnan szeretne indulni. Miközben haladtak a pályán, én követtem az útvonalát, és egyszer csak feltűnt valami. Ugyanoda érkezett vissza, ahonnan elindult. A bólyák alatt különböző érzelmeket jelképező labdák voltak elhelyezve. Amikor megnéztük, milyen érzés kapcsolódik ahhoz a ponthoz, ahová újra visszaérkezett, egy szomorú, kétségbeesett állapot jelent meg.

Megkérdeztem tőle: „Ki érezhet így?”

A kisfiú gondolkodás nélkül válaszolt: „Anyukám.”

Az édesanya ezen a napon sokkal nehezebb állapotban érkezett, mint korábban. Elmesélte, hogy egy családi konfliktus során nagyon mélyen megbántották, és ez olyan régi fájdalmakat érintett meg benne, amelyekhez hosszú ideje nem nyúlt senki. Közben a férje továbbra is depresszióval küzdött, a család érzelmileg egyre nehezebb terheket hordozott, és ez a kisfiú működésében is egyre erősebben megjelent.

Sokszor azt gondoljuk, hogy a gyerekek „nem tudják”, mi történik körülöttük. Pedig a gyerekek rendkívül pontosan érzékelik a család érzelmi állapotát. Nem feltétlenül szavakkal fogalmazzák meg, hanem viselkedésben, figyelemben, kapcsolódásban vagy éppen a ló mellett mutatják meg.

A foglalkozás során az édesanyával egy mélyebb belső folyamatban dolgoztunk. Nem tanácsokat kapott, nem megoldásokat kívülről, hanem lehetőséget arra, hogy kapcsolódjon saját érzéseihez, és másképp nézzen rá azokra a terhekre, amelyeket hosszú ideje hordozott.

Közben a kisfiú végig mellette maradt. Figyelt. Kapcsolódott.

És ahogy az anyuka állapota lassan változni kezdett, úgy változott a gyermeké is.

A kisfiú eleinte most sem akart felülni a lóra. Később azonban mégis felült, játszottunk lóháton, nevetett, és újra megjelent benne a könnyedség.

A foglalkozás végén ismét választott egy érzelmet jelképező labdát. Ezúttal egy szomorú arcot vett a kezébe, majd csendesen azt mondta: „Apukám ilyen szomorú.”

Abban a pillanatban nagyon tisztán láthatóvá vált valami. A gyerek nem csak a saját érzéseit hordozza. Sokszor hordozza az anya fájdalmát, az apa szomorúságát, a család kimondatlan feszültségeit is.

És ezek az érzések gyakran nem sírásként vagy szavakként jelennek meg, hanem:

• figyelemzavarként,
• nyugtalanságként,
• túlzott kontrollként,
• vagy éppen nehezen érthető viselkedésként.

A ló mellett azonban ezek a belső folyamatok sokszor láthatóvá válnak. Nem azért, mert a ló „megoldja” a problémát. Hanem mert a kapcsolatban megjelenik az igazság. És amikor ez biztonságos térben történik, elindulhat valami új. A foglalkozás végére az anyuka felszabadultabb lett. A kisfiú kapcsolódott, játszott, megnyugodott. Nem azért, mert „megjavítottuk” őt, hanem mert a rendszerben történt elmozdulás.

Talán ezért olyan fontos újra és újra feltenni a kérdést: Valóban a gyerekkel van a probléma? Vagy valami olyat hordoz magában, amit még senki nem látott meg igazán?